20 éves a modernkori divat legfelkavaróbb, legfelemelőbb momentuma: amikor a ruha életre kelt

Shalom Harlow Alexander McQueen

Share Button

Húsz év nagyon hosszú idő, a folyton változó divat világában nem könnyen találunk olyan divatbemutatót, ami kiállná az idők próbáját. Egy ötéves kifutó képei is már idejétmúltnak tűnhetnek a mai szemlélőnek, nem hogy egy olyannak a felvételei, amit két évtizeddel ezelőtt rendeztek meg.

A zsenik persze éppen attól zsenik, mert nem csupán a saját koruk számára tudnak érvényes dolgokat létrehozni, hanem hosszú évek múltán is képesek lenyűgözni, és hatással lenni a világra. Alexander McQueen egyértelműen ilyen zsenije volt a divatvilágnak. A No. 13. névre keresztelt kollekciója, amely az 1999-es év tavasz-nyári szezonjára készült kreációit mutatta be, egy olyan varázslatos show volt, amiről aligha lehet másképp megemlékezni, mint úgy, hogy csupa nagybetűs DIVATTÖRTÉNELEM.

McQueen felemelkedése

Az angol divat rettenetes gyermekének pályája a kilencvenes évek elején kezdődött, a hozzáértők egyből tudták, hogy páratlan tehetség került ki a St. Martins divatiskolából. Alexander McQueen azonban a pályája elején folyamatosan anyagi gondokkal küszködött, a kollekciói költségesek voltak, merészsége pedig először inkább értetlenséget váltott ki, mintsem csodálatot. Ugyanakkor a dizájner lehetőséget kapott, hogy a patinás Givenchy márka élén nemzetközi hírnevet szerezzen magának. A bemutatkozása katasztrofálisra sikerült, a Vogue egész egyszerűen marhaságnak nevezte a francia divatháznak készített első kollekcióját. McQueen 1996 és 2001 között volt a Givenchy vezető tervezője, de sehogy sem illet rá az a kabát, a kreatív energiáit féken kellett tartania, és minden tervezésén érződik, hogy kompromisszumok eredményeként jött létre.

A No. 13. kollekció bemutatója után két héttel az immár Párizsban debütáló Givenchy kollekció tökéletesen megmutatja a szabad, és az elvárások terhe alatt gyötrődő McQueen közötti különbséget. Miközben a saját nevét viselő márkájának bemutatóján egy kreatív ereje teljében lévő, zabolázhatatlan, állandóan meglepetéseket okozó divattervezőt látunk, a francia márka bemutatója ehhez képest csak egy biztonsági játék. A Givenchy irányítása mindenesetre annyi haszonnal mindenképpen járt, hogy a költséges saját show-k is elkészülhettek.

A No. 13.

A Vogue magazinnak visszaemlékező szemtanúk, akik élőben láthatták a show-t, vagy részt vettek a kivitelezésében egy sor izgalmas dolgot idéztek fel. Például azt, hogy a limitált anyagi lehetőségek miatt minden modell, a szupersztárnak számító Erin O´Connortól Shalom Harlow-n át a feltörekvő Gisele Bündchenig csupán 100 fontot kapott a szereplésért. A szerény díjazás ellenére mindenki első szóra vállalta, hogy dolgozik a bemutatón. Mindenki tudta, hogy McQueen bemutatói eseményszámba mennek, arra azonban talán ők sem számítottak, hogy minden idők egyik legfontosabb show-jának részesei lesznek. A fapadlós, rejtett forgó lapokkal kialakított bemutatótérre elsőként a 22 éves amerikai paralimpikon, Aimee Mullins érkezett. A később modellként, és színésznőként is ismertté vált sportoló Alexander McQueen egyik múzsájának számított. A szőke Aimee mindkét lábát térdnél amputálták, a divattervező faragtatta számára a bonyolult, fából készült műlábakat, amiben a Mullins járni tudott a kifutón.

A bemutató első pillantásra szinte konzervatívan kezdődött, fekete ruhák sorjáztak, ugyanakkor már a második modellnél nyilvánvalóvá vált, hogy a kollekció egyik hangsúlyos eleme a takarás-megmutatás kettősége lesz. Aki jól megnézte Erin O´Connor rövid bőrdzsekivel viselt alakkövető ruháját, az láthatta, hogy a modell meztelen a fekete ruha alatt. A kollekcióban végig játszadozik a tervező az áttetsző anyagokkal, amik fednek, de nem takarnak. Ahogy jönnek a modellek, egyre inkább több és több elem színesíti a bemutatót, hol kemény és határozott sziluettekkel dolgozik McQueen, hol váratlan megoldásokkal él, bőrszíjjakkal összefűzött ingek, mellvértszerű felsők, széles, A-vonalú szoknyák, szőttesek jelennek meg.

Shalom Harlow egy klasszikus nadrágkosztümben érkezik, a frakkja alatt nem visel semmit, a nadrág pedig a hamarosan óriási trenddé válik, a legcsípőbb csipőnadrág, bővülő szárral. Az egész kollekciónak van egy érdekes pulzálása, ahogy McQueen szinte telíti az elemeket, hogy aztán hirtelen lecsupaszítsa a ruhákat.

Bizarr bőr nyakmerevítőben jön az egyik modell, majd Aimee Mullins egy bőr mellvértben, mint egy egyszerre archaikusnak, és mégis futurisztikusnak tűnő robotmodell. Erotikusan hívogató, de közben furcsán távolságtartó a hangulata. McQueen szinte tobzódik a különleges, és hihetetlen szabászati ismereteiről árulkodó megoldásokban, szinte kérkedik az anyagismeretével, hogy bármit képes létrehozni.

És többször is úgy érezzük, hogy a show elérkezik a csúcspontjára, az elsötétedő teremben a forgó lapokon hihetetlen papírruhákban forognak a modellek. Sokadszorra is felhangzik a taps, de még senki nem tudja, hogy miért áll a fapadlós terem közepén a két festékszóró robotfej, aztán belép Shalom Harlow egy sokrétegű papírruhában.

A ruha életre kel

A kanadai modell áll a forgó színpadon a hatalmas hófehér ruhájában, és furcsa táncba kezd a két fenyegetően (?), erotikusan (?) tekergőző robotfejjel. Először riadtnak, védtelennek tűnik, de aztán valahogy összezavarodunk. Nem lehet eldönteni, hogy Shalom Harlow elhessegetni akarja, vagy maga felé hívni a robotokat, amelyek aztán hirtelen neonzöld és sárga festéket szórnak rá. A forgó modellen egy furcsa, absztrakt mintát rajzolnak a festékszóró robotok. Amikor a nézők szeme láttára elkészül a mű, a festékpöttyös Harlow szinte extázisban mutatja meg az életre kelt ruhát a nézőknek.

Utóbb kiderült, a modell nem kapott utasításokat, McQueen csak annyit mondott neki, hogy kerüljön interakcióba a robotfejekkel. A pontosan megtervezett, de mégis spontán befejezés most nézve is egészen katartikus. Hol voltunk 1998-ban még a robotizációtól, igaz, a korszak gondolkodásmódját nagyon is lekötötte a virtuális jövő (gondoljunk a Mátrix elsöprő sikerére), mégis McQueen kérdésfelvetése, ember és gép, kézművesség-robotok, tudatosság-véletlen annyira modernné teszik a bemutatóját, annyira erős vizuálisan, hogy így húsz év elteltével is lenyűgöz. Alexander McQueen nem pusztán ruhákat tervezett, hanem nagyon erős, színpadi jelenléttel képes volt a kollekcióinak új jelentéseket adni, elmosta a határokat a ready-to-wear és a couture között, valóban rákérdezett az ember és a ruhája, a ruhája és a kultúrája, környezete közötti bonyolult kapcsolatokra. Állandóan új kérdések merülnek fel a bemutatóit nézve. Húsz év kevés volt rá, hogy kimenjen a divatból, lehet, hogy száz is kevés lesz.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük